Mit mondjak neki? Hogy nem kellesz, bazmeg, hogy itt aludj, pláne nem? A párnát szorongatja és azt mondja, te aztán értesz a nőkhöz. Értek a faszt. Kiszolgálom őket. Akár későn is. Meg némelyiket megbaszom.

Zsanát sosem basztam meg. Viccesen persze mondtunk ilyesmit, sőt csináltuk az anyjáék szobájában is, miközben az öreg vörös fejjel forgatta a csirkecombokat a grillen, amik szerinte túl vaskosak voltak ahhoz, hogy a faszén fölött úgy átsüljenek, hogy kívülről ne égjenek meg, csirkecsülök ez, Zsuzsikám, hőbörgött Zsana anyjának a kertben, miközben fújtatva élveztünk fölöttük a kemény, gerincbarát ágybetéten. Egy gyermekorvos nem csinál ilyesmit. Egy gyermekorvos a magamfajtával sem találkozik, vagy ha igen, legfeljebb kaliforniai paprikát, krumplit, és barackot, máskor banánt és marokkói paradicsomot kér a zöldségestől, akihez minden másnap jár, kivéve ha ügyeletes, és jóval zárás után végez. A zárás persze rugalmas volt akkoriban, a menedzserarcú fiatalok, a taxisok, és a butikos nők szívesen jöttek akár tízkor is és - talán tudat alatt hálából, hogy valami friss áruhoz jutnak még ilyenkor is - jóval több dolgot vettek, mint a nappali háziasszonyok és a társalgás miatt vásárolgató gurulószatyros mamik. Zsana mindig kedvesen, de nem túl bizalmasan érdeklődött a mindenféle áruról, legtöbbször arról, tudom-e honnan származik. Eleinte nem tudtam, mert rajta kívül senkit nem érdekelt, minden a nagybaniról jött, Jancsitól. Nézett is a benga szállító, amikor először kérdeztem erről, honnan a szaros picsából tudjam, Tambabété, mert a cég nevén hívott, a számlaírás miatt egyszerűbb volt neki. Így aztán inkább körbehívtam az exportőröket, meg az igazán nagy nagykereskedőket, hogy mikor mi honnan jön, mert láttam, hogy a doktornéninek ez fontos. Arra gondoltam, hogy ő sem hazudna a kölök röntgenképéről, hogy persze anyuka, rendben van minden, aztán közben tyúkmelle van a kiscsávónak, vagy valami komolyabb szar, amikről később sokat mesélt, de annyira lehangoló volt a sok szemét betegség, hogy inkább elfelejtettem mindet. Egy gyermekorvos nem vacsorázik a zöldségesével, aztán nem autózik vele Dunabogdányba, hogy a parton üljön vele reggelig. Egy gyermekorvos talán éppen egy felnőttorvossal jön össze valami konferencián, hogy aztán latinul is értsék egymást, már ha munkáról van szó. De Zsana nem volt rendes gyermekorvos, nálam élt, velem utazott Európai városokba ábécé-sorrendben - négybe, egészen Dublinig - és engem mutatott be úgy a szüleinek, hogy az anyukák, menedzserek és cekkeres nénik közös kedvence. És Zsana akkor sem volt csak sima gyermekorvos, mikor az ügyeleti idő vége után még kocsiba ült, és a taknyos, hideg sötétben elindult a hegyre az emeletes ágyról leesett, ezért órák óta síró kiskrampóhoz. Ahhoz viszont túlságosan is rendes gyermekorvos volt, hogy a kanyarban csőtöréssel küzdő markoló az öreg ügyeleti Corsája elé forduljon és az ütközés erejétől össze-vissza hajló karosszéria letépje a bal karját. Aztán hirtelen már egyátalán nem volt gyermekorvos, csak ült és feküdt, előbb a kórházban, aztán egy hónapig a nappalimban, kettőig az anyjáék nappalijában, de akkor már nem is szólt, csak azt mondta, még ez is, egy zöldséges, még ez is, és előbb szerencsétlennek, majd geciládának hívott, de ezt már üvöltötte, sőt azt is, hogy nem kellesz, zöldséges geciláda, nem kell a zöldséged, nem kell a virágod, a paradicsomod, semmi nem kell belőled. Egy este nem engedett be az apja, csak annyit mondott, sajnálom fiam, én pedig csak rugdostam a kaput, hogy én sajnálom, bassza meg, én sajnálom, de addig, míg a rendőrök oda nem értek és el nem vittek a kapitányságra, ahol az orvos csak úgy tudta beadni a szedáló injekciót, hogy négyen fogtak le, megtermett rendőrök, civil ruhában. Ezután nem találkoztunk többé.

Zsana állítólag már fél éve egy orvossal él. Biztosan nem konferencián találkoztak.

29 éves vagyok. Zöldséges. Leszarom, honnan való az árum, senki nem is kérdezi. A butikos lányt sem érdekelte.

Hívok neked egy taxit, mondom neki, mielőtt véletlenül elaludna. Persze megsértődik.